Elhoztam Szent Márton püspök vesszejét
A szokást nem mi kezdtük s nem mi végezzük
Állatainknak annyi szaporodása legyen,
ahány ága-boga van a vesszőnek.
Szent Márton, a legnépszerűbb középkori szent, egy római, pogány katonacsaládban született Pannóniában, a mai Szombathely környékén 316 körül.
Márton folytatta a családi tradíciókat és 15 évesen apja kívánságára a légió katonája lett. A legenda szerint 18 éves volt, (334-ben) Amiens-ben,lováról leszállva odaadta palástját egy didergő koldusnak télvíz idején. Nem sokkal ezután megkeresztelkedett, otthagyta a sereget.
A sereg elhagyása után remeteként élt, majd 375-ben Turones-ben (ma Tours, Franciaország) kolostort alapított. A város korábban püspökének választotta, a Márton-napi libafogyasztás és a szent élete pedig ezen a ponton kapcsolódik össze: a szerény Márton a legenda szerint a libák közé bújt el, hogy elkerülje püspökké választását, azonban a madarak gágogásukkal elárulták rejtekhelyét, így "kénytelen volt" a püspökséget elvállalni. Úgy tudni, meggyőző, hiteles, jótékony püspök volt aranyszívű ember, a szegények és elesettek gyámolítója. Időszámításunk után 397-ben hunyt el.
A keresztény egyház kezdetben csak a mártírhalált halt vértanúkat avatta szentté, az egyház megerõsödése után változott meg a szokás: a példás életet élõ körébõl választottak szenteket. Márton az új típusú szentek közé tartozik. Kultuszáról írásos emlékek a 6. századtól maradtak fent, ünnepnapja a temetésének napja, november 11.
A honfoglaló magyarság is átvette tiszteletét, maga Szent István király is felkarolja, amikor zászlaira éppen a hadverő Márton képét festette. Nem csoda, ha Szent Márton Szűz Mária után az ország patrónusa (patronus regni) lett. A szabolcsi zsinat (1093) ünnepét nyilvánossá tette, és három napos előkészülettel is hangsúlyozta.
A magyar kereszténység bölcsője, a ma Pannonhalmi néven emlegetett bencés apátság Szent Márton tiszteletére épült azon a helyen, (Savaria Sicca), ahol az egyik hagyomány szerint a szent született. Éppen ezért évszázadokon keresztül Szent Márton hegyi apátság néven is emlegették.
A legújabb kutatások viszont kétségtelenül tisztázták, hogy Márton szülővárosa Savaria, vagyis a magyar Szombathely. A többszörösen átépített Szent Márton templomról, a régebben különálló Szentmárton falu egyházáról bebizonyosodott, hogy egyes részleteiben még a keresztény ókorban csakugyan Márton püspök szülőházára épült rá. Egyik barokká alakított kápolna helyén született volna a szent. Az előtte lévő kutat már a középkorban „Szent Márton kútja” néven emlegették.
Sokféle megemlékezést tartottak és tartanak manapság is szerte Európában. November 11. körül a gyerekek lampionos felvonulásokkal, a felnőttek inkább a Márton-napi libával emlékeznek rá máig, és más népszokások is élnek még, amelyek e naphoz kötődnek. A gyerekek mindig örömmel várják ezt a vidám ünnepet, amely egyben a tél kezdetét is jelenti
Márton napja zárta le az áprilisban, Szent György napján induló gazdasági munkákat, ilyenkor kóstolták meg az újbort és vágták le elõször a tömött libákat.
A Márton-napi libalakomáról szóló első írásos beszámoló 1171-ből származik. Akkoriban ez nem annyira a szentéletű püspököt eláruló szárnyasokkal függött össze, hanem azzal, hogy Szent Márton napja jelentette a paraszti év végét, a cselédek ilyenkor kapták meg évi bérüket és hozzá ráadásként egy libát, mert a szárnyasok nyáron felduzzadt hadát a tél beállta előtt meg kellett tizedelni. Ám e szokás gyökerei is mélyebbre, pogány állatvágási ünnepekre nyúlnak vissza, amelyeket a kereszténység így vett át.
A Márton lúdja tulajdonképpen egy régi római étkezési szokást elevenít fel. Ismeretes az is, hogy a Capitolium lúdjainak gágogása ébresztette föl a fáradt őrséget amikor a gallusok a várost el akarták foglalni éjszakának idején. Innen ered a lúd megtisztelő avis Martis neve. Mindezekkel magyarázható, hogy ezen a napon szép, hízlalt lúd volt az ünnepi eledel. A közhiedelem úgy tartotta, „aki Márton-napon libát nem eszik, egész évben éhezni fog”.
A lúd fogyasztásának hagyománya szorosan kötődik az újbor fogyasztásához. Nem véletlen az egybeesés, hisz épp novemberre fejeződik be a must borrá alakulása. Márton emiatt a nagyobb borvidékeken az Új-bor védőszentje is. A bor és a liba gyorsan össze is kapcsolódott, német területen már a 12. században a Márton-ludat „szüreti vagy préslibának” is nevezték
A népi kultúrában gazdasági határnapnak számított a nap, a félszilajon, vagyis a tavasztól õszig legeltetett, télen pedig istállóban tartott állatok beterelésének hagyományos idõpontja volt november 11-e.
A jószág Márton napján került végleg az istállóba. Ilyenkor a pásztorok – kezükben vesszõvel – végigjárták az állatok gazdáinak házait, köszöntõt mondtak, cserébe pedig ajándékokat kaptak. A Márton napján szedett vesszőt, amit az állatok terelésére használtak, az istálló ajtaja fölé helyezték, megvédte az állományt a betegségektől, tavasszal pedig ugyanezzel az ággal terelték ki a malacokat.
A pásztorok ekkor számoltak el a jószággal és a szolgálattal. Ekkor kapták meg bérüket és újították meg - vagy nem - szolgálatukat. A krónikák szerint e nap a fizetés, tisztújítás, jobbágytartozás lerovásának napja volt. Mártont már a középkorban a jószág jeles patrónusaként tisztelték.
A Márton napi időjárásból következtettek a télre : "Ha Márton fehér lovon jön, enyhe tél, ha barnán, kemény tél várható. "Sokfelé azt tartják a Márton napi idő a márciusi időt mutatja. A Márton napi lakomán elfogyasztott lúd csontjából is időjárásra következtettek: ha a liba csontja fehér, és hosszú akkor havas lesz a tél, ha viszont barna és rövid akkor sáros. Dologtiltó nap volt.
Gyakran rendeztek Márton napi vásárokat, bálokat, s a lakomázásnak kedvezett az is, hogy ilyenkor nem szabadott takarítani, mosni, teregetni sem, mert a jószág pusztulását okozta volna.
Lampionos felvonulások szokása Németországból való, de nem maradt meg határain belül, ma már Hollandiában, Svédországban, de sok magyarországi német településen is találkozhatunk ezzel a hagyománnyal.
Nem sokkal Márton napja előtt (St.Martins Tag) az óvodások és a kisiskolások világító lampionokat (St.Martins Laterne) barkácsolnak, és este ezekkel vonulnak az utcákon. Gyakran tűnik fel a menetben egy római legionáriusnak beöltöztetett lovas, aki piros kabátjában Szent Mártont testesíti meg. A felvonulást mindig hangos énekszó kíséri a szokásos Márton-napi dalokkal. Az esemény végén sokhelyütt játsszák el Márton és a koldus találkozását, majd libasült helyett kelt tésztából készült perecet, "emberkét" falatoznak.
A francia legenda azt meséli, hogy Szent Márton szamara a dűnék közé tévedt. Lámpással felszerelt gyerekek találták meg éjjel. Jutalmul Szent Márton süteménnyé változtatta a szamár potyadékát.
Észak-Francia-országban az iskolás gyerekek minden évben pompás lámpásokat készítenek céklából, bejárják a dűnéket, majd összetalálkoznak Szent Mártonnal és a szamárral. Ezután bevonulnak a városba, ahol péksüteményt kapnak.
A középkorban Márton napja az egyik legnépszerûbb ünnep volt, a népszokások egészen a 20. század közepéig éltek, napjainkban pedig a Márton-napi libafogyasztás éli reneszánszát.
Receptek itt
